A magyar nemzeti építészet mítosza, történelmi valósága, és égető hiánya

Sudár Orsolya

Lázár János, amikor a Nemzeti Építészetpolitika megalkotására készült, kijelentette, hogy “a 21.századi építészetnek nemzetinek kell lennie, a régi mindig szebb és jobb, mint az új”. A miniszter kijelentése, ha nem jelentené építészeti értékeink tudatos lerombolását és történelmi elhiteltelenítését, izgalmas történelmi dilemmát vetne fel. Van-e a magyar kultúrának valójában nemzeti építészeti hagyománya? Milyen kételyek és viták övezték a nemzeti identitás részét képező ikonikus épületeink megszületését? Lehet-e a nemzeti építészetet megteremteni történelemhamisítás nélkül – s kiváltképp, lehetséges-e ez a misszió abban a globális társadalomban, ahol a nemzeti szimbólumok gyártósoron jönnek létre? És végezetül: a múlt építészeti termékei képviselnek-e nemzeti konszenzust, vagy mint Magyarország esetében, hamis nemzetképek festésére szolgáltak már a maguk idejében is?

A következőkben három állítást teszek: 1) a nemzeti forma keresése az építészetben csakis a nemzeti identitás keresésének folyamatába illeszthető bele,  az nem állandó; 2) a nemzeti forma alapvetően nem esztétikai ügy, hanem történelmi kérdés; 3) a magyar nemzeti építészet létrehozására tett kísérletek minden alkalommal a kor (gazdasági, politikai, legitimációs, kulturális) válságaira  reagáltak, így a nemzeti forma maga is válságterméknek tekinthető.

A nemzet fogalmáról a forma érdekében

Bár a nacionalizmus fogalmát számos történelemtudományi vita övezi (például a nemzetek születését illetően), abban talán könnyen konszenzus alakítható ki, hogy a nemzeti közösséget olyan jellegzetességek kötik össze, mint a közös nyelv, terület, gazdaság, jogi rendszer, kultúra, történelem, és a közös mítoszok. Eric J. Hobsbawm történész szerint, aki maga a nemzeti struktúrák elkötelezett kritikusa volt, a nemzeti közösség kötőanyaga, különösképp válságokkal terhelt időszakokban elsősorban nem más, mint egy közös történelmi mítoszrendszer . Az egyik ilyen mítosz a nemzeti etnicitás – a homogén etnikai népösszetétel mítosza. Tamás Gáspár Miklós szerint éppen az etnicitás mítosza és annak a 19. század óta fennálló propagandája fosztotta meg a modernkori társadalmakat a nemzetté válással járó emberi szabadságaiktól . A történelemtudomány kiemelkedő gondolkodója, Benedict Anderson pedig jól szemléltette a nemzetek szerveződési  elvének véletlenszerű és fiktív karakterét Elképzelt társadalmak című könyvében . Szerinte a nagy eredettörténeti mítoszok (amilyen a magyar kontextusban a honfoglalás története) funkciója az, hogy egy olyan történelmi pillanatra is rávetítsék a nemzeti hovatartozás illúzióját, ahol az történelmileg fel sem merül. 

Hobsbawm szerint ezekből alakult ki a megalkotott hagyományok útvesztője a nemzeti identitásban: amikor őshagyományként tekintünk az újonnan megalkotott, közösséget összekovácsoló nemzeti mítoszokra. Hanák Péter történész pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a nemzeti identitás alapja nemcsak a romantikus értelemben vett honszerelem, hanem egyfajta lojalitás is; a nemzeti identitás a reprezentációs küzdelem eredménye, amelynek tétje, hogy formába tudja-e önteni a nemzet azt, ami a legjobban legképezi sajátos lényegét . Ezek felismerése alapvető fontosságú, amikor közkincseink, kiváltképp épített környezetünk és hagyományaink megmentéséről gondolkodunk.

A magyar nemzeti építészeti kánon nemcsak maga is ilyen mítoszokra és reprezentációs kényszerekre támaszkodik, hanem  valójában maga is mítosz, egy megalkotott hagyomány. Ugyanis sosem létezett – de kutatásának történelme nemzeti önrendelkezésünk történetével megegyező hosszúságú. Az építészet már az 1848-as szabadságharc óta, aztán a dualizmus korában különösen a nemzeti autonómia kijelentésének középpontjában állt. Ennek talán a legeklatánsabb példái a Parlament és a Budai Vár, a feudalizmust és a parlamenti demokráciát egymással a városszerkezetben is szembeállító jelképeinek története. De még ezen példák előtt, a nemzeti építészet formájával és funkcióival kapcsolatos dilemmákba a Magyar Tudományos Akadémia tervpályázata kapcsán látunk bele először igazán. 

A nemzeti építészet a kiegyezés kettős kötésében

Henszlmann Imre építész és művészettörténész (1813–1888) az Akadémia pályázatának tükrében a nemzeti stílus megteremtéséről az építészeti és értelmiségi közösség feladataként beszélt. Nézetei William Morris angol építész, az Arts and Crafts mozgalom vezetőjének gondolatait tükrözik . Morris és Henszlmann is hangsúlyozták, hogy az építészetnek mélyen gyökereznie kell a helyi hagyományokban, örökségben, életformákban és az éghajlatban. Mindketten azt vallották, hogy a klasszikus építészeti hagyományok nem alkalmasak a modern igények kielégítésére, ezért azokat csak inspirációnak kell tekinteni.

Henszlmann, aki a gótikus ihletésű építészet támogatója volt, a gótikus formák újjáélesztését és alkalmazását szorgalmazta a magyar építészetben, de azzal a belátással, hogy az idegen kultúrákból másolt stílusok beemelésének szükségessége a magyar nemzeti hagyomány hiányában gyökerezik. Ahogy írta: “azonban nemzeti magyar építészeti elemek nem léteznek, nem létezhetnek, mert a magyar nemzet mint nomád nép telepedvén le hazánkban, házát, templomát és még későbben palotáját is idegen minták után építé. Ezen kölcsönzést mai napig folytattuk és így rögtönzött magyar stylről szó sem lehet. (...) Kénytelen vagyunk tehát a meglevő stylek közöl választani” . 

Számára ez a gótika volt, így ebben a stílusban is tervezte meg az Akadémia épületét. Bár terveit „idegen hatásokra” hivatkozva elvetették, a pályázatot ironikus módon végül éppen a német építész, August Stüler neoreneszánsz műve nyerte, a munkálatok vezetője pedig a Bécsben képzett historista mester, Ybl Miklós lett. Bár Henszlmann építészeti nézetei a korban progresszívnek számítottak a gyakorlatiasság és a környezeti tényezők hangsúlyozásában, a gótika iránti preferenciája a Magyarország középkori múltjára irányuló romantikus és nosztalgikus nézetet tükrözte. 

Henszlmann belátásának a hátterében nem csupán az építészeti hagyományok keresése, hanem sokkal inkább az Osztrák-Magyar Monarchiában elfoglalt kettős szerep állt. Magyarországnak a Monarchiában elfoglalt helye egyszerre táplálta az elnyomott nép szuverenitásigényét és az imperialista-birodalmi törekvésekkel kapcsolatos szerteágazó imperialista politikai, művészeti fantáziáját. Tehát egyszerre volt mérvadó szemlélet a közéletben az, hogy a Béccsel vívott politikai, gazdasági és kulturális erőharcban Magyarország az elnyomott fél, és az is, hogy úgy kell viselkednie, mint a centrum maga. Ez a kettő egyszerre teljesíthetetlen feladatnak bizonyult, különösen a nemzeti építészet megteremtésében. Így – nem véletlenül – ellentmondásos üzenetek kerültek kinyilatkoztatásra a nemzeti szimbólumrendszer megteremtésében. A Királyi Palota ügyében is jól követhetőek a konfúz igények és nemzeti törekvések már az 1860-as évek közepétől, érdekességként pedig leginkább az országgyűlési viták és interpellációk anyagaiban. 

Tehát a Budai Vár építésének és bővítésének kérdése a dualizmus korában a magyar nemzeti identitás és a Habsburg-hatalom közötti egyensúlyozás egyik legfontosabb szimbolikus területe volt. A 19. század második felében a magyar politikai elit számára a Palota nem csupán egy királyi rezidencia volt, hanem a Kiegyezés politikai természetrajzának, gazdaságtanának fizikai megtestesítője is. Az egyik legfőbb vitapont az volt, hogy mennyiben tekinthető a palota magyar nemzeti intézménynek, és milyen mértékben marad a Habsburg Birodalom szimbóluma. Deák Ferenc elhíresült 1867-es kijelentése, miszerint „a budai várban a Király a házigazda” pontosan ezt a dilemmát fejezte ki, hiszen azt sugallta, hogy a vár tulajdonképpen a Habsburg uralkodó otthona, amely azonban (az Országgyűlés hiányában) egyben a magyar államiság egyik központja is .

A Palotának tehát sem az építészeti, sem a kulturális funkciói nem voltak egyértelműek: korunk posztmodern és álnemzeti politikai rendszerének történelmi odavágyódása az aranykorként keretezett korszakhoz látványosan történelmietlen. 

Idegen hatások a nemzeti építészetben?

Hasonló dilemmák határozták meg az Országgyűlés épületére 1882-ben kiírt pályázatot is. A pályázat célja egy reprezentatív, nemzeti identitást kifejező épület létrehozása volt, de a végső döntés mégis a korábban “idegennek” bélyegzett neogótikus stílusú tervre esett. A pályázat kiírása kezdetben nyitott volt különböző építészeti stílusok irányába – a bizánci, román, reneszánsz és gótikus formavilág egyaránt megengedett volt –, Steindl Imre nyertes terve azonban végül tudatosan az angol Westminster-palota hatását tükrözte. Ebben jelentős szerepe volt Andrássy Gyula grófnak, aki politikai és építészeti mintának vállaltan a brit parlamentarizmust tekintette. A stílusválasztás hivatalos indoklása szerint a Duna-parti épületek reneszánsz dominanciáját kellett megtörni egy romantikus épülettel, amely a főváros arculatát karakteresebbé teszi .

Bár a pályázat hivatalosan nemzetközi volt, a valóságban a magyar építészek élveztek előnyt, hiszen a kiírás magyar nyelvű sajtóban jelent meg, és a legnagyobb eséllyel magyar építészek tervei kaptak figyelmet. A külföldi pályázók közül Otto Wagner volt az egyetlen jelentősebb szereplő, ám terve végül nem kapott elismerést. Hauszmann és Gerster Kálmán tervei szintén elbuktak, noha Gerster neobizánci elképzelését a zsűri elismerte. A korabeli Budapesti Hírlap azt dicsérte, hogy a bizánci-román formák „legjobban igazodnak a magyar ízléshez”, ám paradox módon ez inkább ártott Gerster esélyeinek, mivel a hivatalos zsűri elutasította a stílus nemzetiesítésére tett próbálkozást.

A döntési folyamatban erősen érezhető volt a politikai és gazdasági ellentétek hatása. Az építkezés becsült költsége akkori mércével is gigászi volt (9,5 millió forint, ami időközben 11,5 millióra emelkedett). Lázár Ádám képviselő kritikája szerint Magyarország ekkor még nem rendelkezett valódi parlamentáris rendszerrel, ezért az épület puszta reprezentációs célokat szolgálna, és valójában „hamis szuverenitás” jelképévé válik. Egy másik képviselő pedig azt kritizálta, hogy az épületet az 1896-os millenniumi ünnepségek központi elemeként kezelik, noha szerinte a parlament célja nem lehet pusztán egy „emlékmű” felépítése. Látványos, hogy a hamis politikai önkép megalkotásával kapcsolatos fenntartások már a kortárs politikában is hangsúlyosan megjelentek a közbeszédben.

A projekt egy másik visszatérő kritikája a Bécs és Budapest közötti, már nyíltan kezelt építészeti és politikai versengés volt. Tisza Kálmán miniszterelnök a projekt védelmében azzal érvelt, hogy az építési költségek a bécsi városháza költségeihez igazodtak, ám a magyar sajtó, például a Budapesti Hírlap publicistája ezt „olcsó utánzásnak” nevezte. Az ellenzők szerint a budapesti monumentális épületek inkább a bécsi Ringstraße másolatainak tűntek, semmint egy eredeti magyar építészeti gondolat megvalósulásának .

A vita ebben az esetben is nem csupán gazdasági és politikai, hanem kulturális és identitásbeli kérdéseket is érintett. Mara Lőrinc képviselő szerint, idézve a pár évtizeddel azelőtti vitákat, a gótikus stílus teljes mértékben idegen a magyar építészeti hagyományoktól, és ezért a magyar nép „nem fogja otthon érezni magát benne”. Ez a kritika élesen rávilágított arra a problémára, hogy Magyarország – a 19. századi nacionalizmus erősödése ellenére – még mindig nem tudott kialakítani egy saját, egységes nemzeti építészeti stílust. Maga Steindl is elismerte ezt, amikor így nyilatkozott: „Nem akartam új stílust létrehozni, mert építészeti formáinkban nincs nyoma egy egységes nemzeti karakternek.”  

Az angol gótika átvétele részben a brit politikai modell iránti tiszteletet fejezte ki, de egyben azt is jelezte, hogy a magyar építészet ekkor még nem tudott teljesen elszakadni a birodalmi és nemzetközi mintáktól, és láthatóan nem is akart. Ez az identitáskeresés a későbbi szecessziós törekvésekben is megmutatkozott, mely egyfajta reakcióként a nyugat-orientált építészet diskurzusra a keleti hagyományok követését tette meg elsődleges feladatának. Köszönhetően az “establishment” építészeti közegnek, amit Hauszmann képviselt,   ezek is csak korlátozott sikert értek el. A Parlament végső formájában egyszerre lett a nemzeti szuverenitás szimbóluma és egy Bécset utánzó nagyszabású reprezentációs projekt, amelynek kettőssége azóta is meghatározza Budapest építészeti arculatát. 

A századfordulón a magyar nemzeti építészet körüli vita Hauszmann és Lechner Ödön között bontakozott ki látványosan. Hauszmann már-már dogmatikus historizmusa és Lechner népi-keleti motívumos, stilisztikai forradalma összeegyeztethetlennek tűnt. Míg Hauszmann úgy vélte, hogy a múlt alapos ismerete és fegyelmezett tanulmányozása, ismétlése révén lehet valódi építészeti értéket teremteni, Lechner szerint a történelmi formák puszta mimézise helyett egy radikálisan új, a magyar népi kultúrából táplálkozó építészetre lett volna szükség. Ahogy Lechner kiáltványában írta: “a magyar formanyelv nem volt, hanem lesz” .

Lechner manifesztójában hangsúlyozta, hogy a magyar építészetnek kelet felé kell fordulnia, hiszen a magyar kultúra gyökerei nem Nyugaton, hanem a keleti népekkel való kapcsolatokban keresendők. A keleti (perzsa és indiai) motívumok és a magyar népművészet elemeinek ötvözésével szerette volna létrehozni a modern magyar építészeti nyelvet, azonban a neo-stílusok követőihez hasonlóan az épületek tömegkezelésében való innováció elmaradt, a stílust pedig történelmietlen alapokra helyezte. 

A két irányzat közötti feszültséget itt is az állami reprezentáció kérdése élezte ki. Hauszmann tervei, különösen a Budai Vár rekonstrukciója a történelmi kontinuitás és a monarchia legitimációjának jegyében készültek. Lechner viszont a magyar állam függetlenségének és kulturális sajátosságainak kifejezésére törekedett. Az állami építkezésekre kiírt pályázatok – például a Parlament vagy a Királyi Palota bővítése – azonban rendre a historizáló stílusok győzelmét hozták, mivel a politikai elit számára a szecesszió túl radikálisnak és kevéssé „állandónak” tűnt. A szecesszió (kis részben Hauszmann személyes áskálódása miatt Lechner ellen) nem tudott intézményesülni, ezért végül nem vált a magyar nemzeti építészet uralkodó irányzatává. 

Trauma és optimizmus kettősségében

A második világháború után a magyar építészetben a modernizmus vált meghatározóvá, amelyet az újjáépítés kényszere és a történeti formák kritikája is ösztönzött. A Tér és Forma szerkesztősége Fischer József vezetésével már 1945-ben a múlt építészeti hibáinak elkerülésére figyelmeztetett, elsősorban a túlzottan historizáló és monumentális épületek, mint a Várnegyedben épült Pénzügyminisztérium és a hozzá hasonló monstrum, ötemeletes paloták példáján keresztül.

A háború utáni, az átélt kollektív trauma ellenére is optimista szakmai közeg azonban hamarosan a szovjet típusú szocialista realizmus (szocreál) ideológiai elvárásaival szembesült, amely a „szocialista tartalom és nemzeti forma” jelszavát követte. Mihail Capenko elmélete alapján a szocreál célja az volt, hogy a munkásosztály győzelmét hirdesse, miközben historizáló formavilággal sugározzon nemzeti sajátosságokat . Magyarországon ehhez az irányzathoz kötődően a historizmus, míg más kelet-európai országokban a bizánci és klasszicista jegyek domináltak, ám az ideológiai kényszer és a háborús újjáépítés praktikus igényei közötti feszültség miatt a szocreál rövid életű maradt . A modernizmus teljes elutasítása is akadályokat gördített az irányzat elé, hiszen a háborús újjáépítés praktikus és gazdaságos megoldásokat követelt. Az 1956-os forradalom után a szocreál gyorsan háttérbe szorult, és helyette a funkcionalista modernizmus térnyerése következett be.

De a valódi változást a nemzeti értékeinket képviselő intézmények építésében csak az 1956-os forradalom tudta elhozni. A sztálinista rendszer bukása és a konszolidáció a kulturális és szimbolikus politikai térben újra megnyitotta a szakmai diskurzus lehetőségét a nemzeti formanyelvvel kapcsolatban. Fischerék modernista szemlélete, amely nem kívánta megismételni a múlt “hibáit”, végre tért tudott nyerni. Az építészeti baklövésekre számukra kiemelt példa volt a Fellner Sándor által tervezett, 1904-ben épült Pénzügyminisztérium késő gótikus, monstre épülete a Várnegyedben, amely a maga korában is ellenérzéseket váltott ki az akkor már a modern építészeti nívót kereső építészek részéről. Ezért ezeknek az épületeknek a rekonstrukciója nem csak építészeti, de műemlékvédelmi kihívás is volt. A Pénzügyminisztérium érzékeny átépítése során a gótikus elemek egy részét tervezője, Rados Jenő megtartotta, ugyanakkor az épület arányait a középkori város léptékéhez visszaigazította. 2025-ben ennek a (nemzetközileg is elismert rekonstrukciós) munkának a nyomát sem látjuk a Várnegyedben, hiszen az épületet most tornyostul-vasbetonostul újraépítették .

S bár a Kádár-korszak maga is mestere volt a történelmi revizionista gyakorlatoknak, a Budai Vár rekonstrukciója mégis világszínvonalt tudott mutatni a történelmileg önazonos rekonstrukciót illetően. A Várban kialakított kulturális negyed a korábban a politikai elit számára kisajátított tér demokratizálását jelentette. A Magyar Nemzeti Múzeum, a Munkásmozgalmi Múzeum, a Széchenyi Könyvtár, és számos egyéb kulturális intézmény létrehozása a Várban nemcsak építészeti eredményeket hozott, hanem aktívan be is emelte a Várat a város szövetébe.

Eredménytelenség és politikai lehetőségek a rendszerváltás után a nemzeti építészetben

A rendszerváltást követően a Budai Vár kérdése politikailag polarizálódott: míg a baloldali és liberális kormányzatok nem törekedtek funkcióváltásra vagy rekonstrukcíóra, a jobboldal a Várat a nemzeti identitás szimbólumává kívánta tenni a rendszerváltást követően egyből. Ez a törekvés a 2014-ben indult Hauszmann Programban csúcsosodott ki, amely a Horthy-korszak építészeti arculatának visszaállítását tűzte ki célul. A kormányzat ezt történelmi igazságtételként és identitáspolitikai projektként kommunikálja, miközben a program ideológiai dimenziója – a történelmi kontinuitás újraírása – a kritikus közvélemény szerint múltidéző, anakronisztikus gesztusként hat. 

Ez a historizáló megközelítés nem egyedi: a Budai Vár rekonstrukciója globális tendenciák része, melyekben az építészet a politikai emlékezet küzdőterévé válik. A Szkopje 2014 projekt vagy Donald Trump klasszicista előírásai szintén a múlt kanonizálásának eszközei. Magyarországon ez a narratíva figyelmen kívül hagyja a modernizmus örökségét, és a nemzeti múltat esztétikai restaurációként értelmezi . A nemzeti nagyság építészeti rekonstrukciói azon a téves elképzelésen alapulnak, hogy valaha is létezett egy egyértelmű, történelmileg koherens magyar nemzeti építészeti stílus, amely a szuverenitás és virágzó korszakok esztétikai kifejeződése volt. Ahogy Rév István írta publicisztikájában: a Vár átépítésének célja, hogy „jobb legyen, mint az eredeti” . 

Az így létrejövő látványépítészet nemcsak történelmi hiteltelenséggel küzd, hanem társadalmi problémákról is eltereli a figyelmet, miközben a nemzeti nagyság illúzióját kívánja konzerválni – egy nem létező, hazug, idealizált múltra építve. Ahogy Tamás Gáspár Miklós írta: “A francia-német anyanyelvű arisztokraták utasítására a madjarosch stílust osztrák-morva purgerek képzelték el müncheni műnyomatok alapján, a valódi fővárosok (Pozsony, Kolozsvár: osztrák barokk, keleti német gótika) eltűntek a nemzeti tudatból, az idegenkezűség dominált, a város meg csak épült. Persze a főurak a legszebb palotáikat a fővárosban építtették föl. Bécsben.”. 

—————-

Aman, Anders. Architecture and Ideology in Eastern Europe during the Stalin Era: An Aspect of Cold War History. New York: MIT Press, 1992.

Anderson, Benedict R. O’G. Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. Rev. and Extended ed., 2nd ed. London: Verso, 1991.

Donovan, Andrea Elizabeth. William Morris and the Society for the Protection of Ancient Buildings. Literary criticism and cultural theory. New York: Routledge, 2008.

„Executive Order on Promoting Beautiful Federal Civic Architecture – The White House”. Elérés 2023. november 29. https://trumpwhitehouse.archives.gov/presidential-actions/executive-order-promoting-beautiful-federal-civic-architecture/.

Fischer, József, Pál Granasztói, Jenő Kismarty-Lechner, Máté Major, és János Weltzl. „Az építészet háború utáni feladatai Magyarországon.” Tér és Forma 17, sz. 11 (1945): 166–70.

Gábor, Eszter. Az Ország Háza: Buda-Pesti országháza-tervek, 1784-1884 kiállítás a Szépművészeti Múzeumban a Magyar Országgyűlés, a Magyar Országos Levéltár és a Szépművészeti Múzeum rendezésében, 2000. augusztus 18-tól december 31-ig. Fordította Thomas J. DeKornfeld. Budapest: Szépművészeti Múzeum, 2000.

Hanák, Péter. „A nemzeti identitás konstrukciója és problémái”. Múlt és Jövő 8–9, sz. 1–4 (1997). https://adt.arcanum.com/en/view/MultEsJovo_1997/?pg=233&layout=s.

Henszlmann, Imre. „Magyar Tud. Akadémia”. Budapesti Szemle 12, sz. 38-40 / 40 (1861): 371.

Hobsbawm, E. J. Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, Reality. 2nd Canto ed. Cambridge: Cambridge University Press, 1992.

„Képviselőházi Irományok, 1865. VIII. kötet”. Országgyűlési Könyvtár, 1867. június 26.

Lechner, Ödön. „Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz, Művészet, 1906”. Művészet 5, sz. 1 (1906): 1–18.

Miklós Tamás Gáspár. „Etnicizmus a nacionalizmus után: az új európai jobboldal gyökerei”, é. n.

„Honügyért lelkesülők!” Magyarnarancs.hu, 2014. április 8. https://magyarnarancs.hu/publicisztika/tamas-gaspar-miklos-honugyert-lelkesulok-89253.

Papp Gábor György. „»Vezessük be minél előbb nemzeti hagyományainkat a modern világba«”. Korall, sz. 62 (2015): 167–89.

Rados, Jenő. Magyar Építészet Történet. 2nd kiad. Budapest: Műszaki könyvkiadó, 1971.

Rév István. „Jobb, mint az eredeti I.” Magyarnarancs.hu, 2015. március 28. https://magyarnarancs.hu/publicisztika/jobb-mint-az-eredeti-i-93943.

Sisa József. „»Egy díszes, emlékszerű parlamentháznak felállítása csak akkor jöhetne kérdésbe, ha az önálló államiság kivívva lenne« – vita az Országház tervezése körül”. Ujkor.hu (blog), 2020. szeptember 11. https://ujkor.hu/content/vita-az-orszaghaz-tervezese-korul.

Capenko, Mihail. „A szocialista realizmus a Szovjetúnió építészetében”. Építés-Építészet, sz. 2 (1950): 82–90.

Unknown. „Az uj Országház.” Budapesti Hirlap, 1884. március 15., IV/74 kiadás. Arcanum. https://adt.arcanum.com/en/collection/BudapestiHirlap/.