A nemzet nemzetközisége - Magyar építészet, magyar filozófia

Zuh Deodáth

a szerző az ÓE YMÉK docense

A magyar építészetre vonatkozó vizsgálódás számomra mindig párhuzamos volt azzal az időről időre felvetett kérdéssel, hogy létezik-e magyar filozófia. Mindkettő heves vitákat váltott ki, és mindkettő képes volt ad absurdum eredményre jutni. Vagyis arra, hogy sajátosan magyar építészet és filozófia tulajdonképpen nem léteznek. Ezek a területek eredetiséget soha nem termeltek, más minták recepcióját nyújtották. Az a néhány kísérlet pedig, amely végül látszólag sikerre vitte egy egyéni formanyelv vagy egy gondolkodásmód folytathatóságát, gyorsan az epigonok terepévé vált, és ki is üresítette az elszórt és csak látszólagos sikertörténeteket. Az eredeti és receptív jelleg között feszülő ellentét feloldhatatlanságát általában maguk a vitázó felek generálták. Gyakran jutottak oda, hogy megállapítsák: bármily fájó ezt belátnunk, de a recepció feladata jutott mind a filozófusainknak, mind pedig építészeinknek.

Hogy a filozófia terepén maradjunk, ennek egy lényegi oka biztosan van. A magyar cselekvő, igei szerkezetek révén felépülő nyelv, korlátozottan alkalmas a konceptuális gondolkodásra. Ugyanakkor rendkívül jól bánik az idiomatikus kifejezésekkel, szóképekkel, következésképp elsősorban irodalmi jellegű kultúra építésére képesít. Mérsékeltebb hangok persze mindig is akadtak és igyekeztek jobb belátásra bírni a tanult vagy tanulni vágyó közönséget.

Az egyik szerint magyar sajátosságokat tükröző gondolkodásmód létezik ugyan, csakhogy ez nem a tiszta teoretikus okoskodás, a fogalmi különbségtevés terepén érvényesült, hanem bizonyos alkotásterületek interdiszciplináris megértésében tudott akár az európai porondon is fontosat alkotni. Ha azokra az elméletírókra gondolunk, akik a képzőművészetet, az irodalmat, a színházat, a zenét, de a jogot és a természettudományt is társadalmi beágyazottságukra való tekintettel igyekeztek elméleti síkon tárgyalni, akkor igen hosszú listát tudunk összeállítani Mannheim Károlytól Hajnal Istvánon át Lakatos Imréig. Ők mind Magyarországon, vagy magyar nyelvi és kulturális közegben felnőtt figurák, akik később (nem biztos ugyan, hogy Magyarországon, de) egy adott emberi tudás- vagy alkotásmód, -terület elméletíróivá váltak.

A másik mérsékelt hang egyenesen amellett tört lándzsát, hogy itt az ideje belegondolni abba, hogy az eredetiség és a recepció mellett a nyugati gondolkodói irányzatok vitáiban való részvétel is vezethet számottevő eredményekre. Vagyis participálni is lehet a nyugati filozófusok társadalmában anélkül, hogy az eredetiség bűvöletében éltünk volna. Ilyen alkotókból, ha csak a huszadik századra tekintünk, az interdiszciplináris gondolkodókhoz hasonlóan hosszú a lista, és egyáltalán nem kell szégyenkeznünk.

Ami mindkét mérsékelt hangot egyformán jellemzi, az a minőségi szempont érvényesítése. A művészet történetének szociologizáló elmélete képes lehet új belátásokhoz vezetni minket. Egy nyugati filozófiai irányzatnak, mondjuk a fenomenológiának vannak olyan képviselői, akik a magyar kultúra bármilyen ágában nevelkedve új belátásokat szállítottak és így jutottak el szakmájuk nemzetközi fórumaira. Így pedig mindegyikük kiváló jelölt arra, hogy a magyar filozófia képviselőjének tekintsük.

Mindezt azért mondtam el, mert úgy gondolom, hogy a magyar építészet magyar voltának problémája mindennek közeli rokona. Nagyon nehezünkre esik elfogadni a minőségi részvétel, a kvalitásos, ámbár csupán regionális hozzájárulás, vagy a kombinatív észjárás mint magyar észjárás gondolatát. Vagy eredetiség, vagy trendkövetés. Középút nincs. Bár azok, akik egyértelműen újat kívántak létrehozni, szintén mintákat használtak, még ha ezeket a mintákat nem is a történeti stílusok katalógusából választották ki. A szecessziós építészek vernakuláris forrásokhoz nyúltak. Ez is recepció volt, csak éppen nem az érett gótikáé.

A magyar építészet története tele van termékeny ellentmondással, amelyeket könnyen a maga előnyére fordíthatott volna. Ehelyett gyakran inkább polarizálta a kérdést. Sokszor arról sem vett tudomást, hogy a nemzetközi diskurzusba főleg úgy lehet bekerülni, hogy miközben felvállaljuk gyökereinket, eredményeinket a már ezer éve megtanult nyugati irányzatok nyelvezetét használva fejezzük ki. Persze nem a magyar kultúrán nevelkedettek voltak az elsők, akik hajlamosak voltak a polarizált belátásokra. 1900 és 1914 között szinte nem lehetett eldobni egy követ anélkül, hogy ne találjunk el egy nemzeti identitáskeresésében radikalizálódó művészeti írót. Nyugat-Európában sem.

A nemzeti identitást kereső svájciak

„[Itt az ideje, hogy] felkaroljuk a [neo]latin ügyet a birodalom peremvidékein és visszaállítsuk a francia Svájc jogát ahhoz, hogy az európaiakéhoz hasonló kultúraként és nemzetként éljen” [...] „leghőbb vágyunk, hogy mediterrán voltunkat hangsúlyozzuk és hogy ennek nyomán elszakítsunk minden szálat, amely bennünket a kelta–germán kultúrához köt."

Ezeket a sorokat 1908-ban adta közre a festő és közíró, Alexandre Cingria, aki az antik irodalmi hagyományok előtt tisztelegve dialógusformában adta hírül felhívását a latin–mediterrán kultúra szeretőinek, hogy Svájc nyugati felén a germán hatás ellen lépjenek fel. Cingria, aki a germán szellemtől mégsem teljesen idegen módon összművészeti álmokat dédelgetett, elképzeléseiben nagy szerepet juttatott az építőművészetnek. Ő maga is kifejezte abbéli vágyát, hogy a horizontális tagolás mellett és a nyeregtetők ellen foglaljon állást. Egyik legismertebb híve az az ifjú Charles-Édouard Jeanneret-Gris volt, aki az 1910-es évek elején fordult – sok korai modernistával összhangban – a neoklasszikus építészet felé. A későbbi Le Corbusier kortársaihoz hasonlóan már 1910 után a reklasszicizáló formanyelvhez, mint egy egyetemesen érthető modern építészet alapvető forrásához nyúlt vissza. Ugyanakkor egyértelművé tette, hogy fontosnak tartja egy lokális svájci identitás formanyelvi kifejezhetőségének kérdését. Első építészeti munkáját egy előmodern regionalista építész tanítványaként fejezte be, sőt meglepő módon még egyik 1914-es írásában – amely érdekes módon ugyanúgy képzelt dialógus három művészetpártoló között – is egyszerre méltatta a Jura-hegységbeli és a Graubünden kantonban található hagyományos építészetet, mivel annak háromszög-oromzatai az ókori görög templomok timpanonjait idézik meg.

A neoklasszikus, nemzeti identitásra reflektáló, de nemzetközi indíttatású, egyetemes és nem regionális értékeket közvetítő szemlélet nem volt ritka a modern mozgalom előszobájának számító szecessziós és nemzeti romantikus mozgalmak építészei között sem. Vagyis Le Corbusier ifjúkori munkái nem feltétlenül konzervatív elhajlások, hanem részei annak a rendkívül bonyolult útkeresésnek, amelyben az építészek a helyhez kötött és a helyhez nem kötött specifikumok között hezitálva próbálták egy új társadalomról szóló vízióikat átadni.

Helyi sajátosságok, amelyek nem kötődnek a helyhez

A kulcskifejezés itt a helyhez nem kötött sajátosságoké. A nyugati építészet telítve van olyan, kvázi-nemzeti sajátosságokkal, amelyek egy teljesen nemzet- és régiófüggetlen területen vezettek számottevő sikerre. Rengeteg építő- és burkolóanyag feltalálóját tartjuk számon nemzetisége szerint. Ez nem véletlen. A vasbeton francia találmány, a linkruszta tapéta brit, de a faanyagot előnyben részesítő építészet is északi, svájci, vorarlbergi vagy erdélyi annak ellenére, hogy sem a mészkőnek, sem a homoknak, sem a vasércnek, de a kartonnak és a lenolajnak, sőt a faanyagnak sincs nemzetisége. Sőt, semmilyen európai kulturális sajátosság, semmilyen furfangos finn vagy provence-i gondolat nem tudja őket arra kényszeríteni, hogy olyan tulajdonságokkal rendelkezzenek, amilyenekkel rendelkeznek. A vasalt beton nem azért jóval erősebb, mint a vasalatlan, mert hatott rá a francia nyelv kifejezőereje vagy a klasszicista dráma szerkezete. De mégsem lényegtelen, hogy éppen az a mérnöki hagyomány termelte ki, amely tudatosan használt vasalást a nagy nyílásokat lefedő-áthidaló födémek megerősítésére már a 17. században.

A neoklasszikus építészetnek sincs nemzetisége. Ha lenne, akkor legfeljebb görög lehetne. De még ez sem biztos. Gondoljunk arra, hogy a hellenisztikus periódusban a klasszikus ógörög építészet rengeteg eleme vált közkinccsé. Egy első századi alexandriai zsidó kereskedő villájának perisztülionját elég nehéz lenne leválasztani az építtető alapvetően görög nyelven zajló mindennapjairól. A későbbi tervezők a nyomasztóan egyértelmű források dacára képesek voltak arra, hogy regionális sajátosságokat érvényesítsenek az egyetemes formanyelven belül. Soha senki nem vádolta Palladiót azzal, hogy Apollódorosz epigonja, de a Monticello-birtok központját vagy Velencében a Giardini amerikai pavilonját is elfogadjuk egy jól ismert stílus regionális sajátosságainak tanújaként. Nem arról van szó, hogy Chester Holmes Aldrich és William Adams Delano 1930-ban olyan pavilont terveztek volna az Egyesült Államoknak, amely leleményeiben a Villa Rotonda fölé nőtt volna. Csupán arról, hogy annak terei funkciójukban kiállták az idő próbáját, felhasznált vizuális elemei pedig egyértelművé tették, hogy a palladiánus stílusnak az amerikai függetlenségi ideológiával való kapcsolatára utalnak. Ezt sem Palladio, sem Thomas Jefferson, sem pedig a két világháború közötti tengerentúli építészek nem tudták volna magukban közvetíteni. Ennek a hagyománynak minden elemére szükség volt ahhoz, hogy a kérdéses üzenet előálljon.

Hasonlókat mondott egy 1942-es, tulajdonképpen rég elfeledett írásában Bierbauer Virgil is. A magyar építészet sajátosságairól szóló vita – vonta le a következtetést az 1940-es évek elején – tulajdonképpen eldönthetetlen, mert „az építő magyar az európai, sőt a vele együtt élő népek művészeti formáiból szívesen tanult, de végső fokon a maga formáját akarta és meg is tudta találni. Építészetünk mindenkor európai volt, de ugyanakkor sajátosan magyar is volt – viszont sohasem helyezkedett akaratosan, csökönyösen szembe az európai forma-divatokkal – soha nem akarta magát ilyen szembehelyezkedéssel elkülöníteni az európai kultúrától.”

A magyar építészetről, magyar formanyelvről szóló viták élessége és hosszú távú konszenzusnélkülisége éppen annak köszönhető, hogy a magyar állam és a magyar kultúra építészeti erőfeszítései mindig a nyugati tradícióba illeszkedtek. A kérdés az volt, hogy mennyire tudtak reflektálni a maguk helyi-regionális sajátosságaira. A magyar építészet mindig is a nyugati stílusokat követte, illetve azok kontextusában volt értelmezhető néha több, néha kevesebb sikerrel. Ahogy a nyugati stílusok változtak, úgy váltakozott ezzel párhuzamosan a magyar szemlélet is. Vagyis a magyar stílus problémája egyben a nyugati építészeti stílusok problémája is: hogyan lehet úgy identitást, sajátosságot közvetíteni, magunkat úgy felismerhetővé tenni, hogy mégis egyetemes módon érthetőek maradjunk.

Kolozsvár 1942-ben. Egy nyugati főtér keleten

Ezt a problémakört mintha rendelésre szemléltetnék a kolozsvári főtér 1942-es eszmei tervpályázatára benyújtott munkák. A pályázaton induló tervezők között ott volt dr. Lechner Jenő, aki 1920-ban még egyértelművé tette a műegyetemi ifjúságnak, hogy: „keressétek a múltat, tanulmányozzátok városaitok históriáját, igyekezzetek megérteni a «beszélő köveket» és akkor a jövőt munkálva nem tudtok majd vétkezni ellenük, megóv attól a szeretet, amely hozzájuk köt”.[4] Ugyanakkor kárhoztatta a „lelketlen tabula rasát”,[5] amelyet a századfordulós ingatlanspekuláció főhősei hajtottak végre Budapest történelmi épületállományán. Mégis egy olyan tervet szignált bő húsz évvel később, amely a múlt nekünk szóló köveit nagyrészben széthordaná, csak néhány tanúépületet hagyna, de még a Bánffy-palotát is két modern kubus közé fogná. Az északi tornyos, szakrális épületet megidéző geometrizmusban pedig látszólag semmi sincs az áhítottan és sajátosan helyiből. Mintha nemcsak a szecesszió és az előmodern várostervezés, de a történeti és vernakuláris gyökerek iránt érzékényített világnézet is erős konkurenciát kapott volna az érett, nemzetközi modern várostervezés révén. Annál is érdekesebb ezt látni, mivel Kolozsvár történeti városmagja korábban legalább annyit veszített a századfordulós ingatlanfejlesztésnek köszönhetően, mint Pest régi belvárosa.

Hasonlóan viszonyult a kolozsvári főtérhez Rimanóczy Gyula. Ő ráadásul a város identitáskeresése közben még radikálisabb bontásokat és átalakításokat eszközölt volna, miközben a provinciális, manzárdtetős neobarokk megtartásával az olasz monumentalizmus árkádos középületeiig merészkedett volna. Vagyis csak igen kis mértékben kötődött volna ahhoz, ami „igazán” helyi. A kolozsváriak egy része siratta a román adminisztráció idején elbontott első kolozsvári magyar kőszínház kétszáz éves, klasszicizáló barokk épületét, és nem értette George Cristinel 1937-ben felavatott olaszos deco-modernista Auditorium Maximumát, a diákotthont és a Múzsák tornyát. A húsz év után visszatérő Anyaország építészei a főtéren ismételték volna meg ugyanezt, immár a magyar kultúra finom (és ezt kérem nem ironikusan érteni) hagyománytisztelete jegyében.

Bármilyen furcsa, de a hagyományok, amelyekre a budapesti építészek reflektáltak, az adott körülmények között legalább annyira magyarok voltak, mint Székesfehérvár, Pannonhalma vagy Pasarét olaszosan modern épületei. Kötődtek a főváros és a magyar kultúrpolitika akkor már tizenéves preferenciáihoz, művészek egy teljes generációjának neveltetéséhez, egy nyugati építészeti hagyomány hasonló életkorú adaptációjához. Eközben a régió ízét is beledolgozták azokba, még ha nem is a tradicionalista újhistorizmus szellemében. Rimanóczy terve például nem lehetett volna olyan, amilyen Kolozsvár történeti városszövete, a csak ott létező utcák és sikátorok nélkül. Azok az utalások, amelyeket végeredményben megtett, csak ott válhattak érthetővé. Ennek tetejében: az építészeti megoldásokon vitatkozni lehet ugyan, de tagadhatatlan, hogy azok a maguk műfajában minőséget képviselnek. Ezenfelül pedig úgy tűnik, hogy ha olyan külföldi példákat választunk, amelyekhez kulturálisan vonzódunk, akkor azok még a legradikálisabban és nemzetien gondolkodónak sem tűnnek idegennek.

Európa rendszeresen rombolt, hogy építhessen. A nemzet pedig mindig építkezni kényszerült, ha felismerhetővé akart válni. Ez a két jelenség, ha nem is mindenkinek tetsző módon, de gyakran összefüggött egymással.