Az Építészet és Nemzet című kritikai programsorozat 2023-ban indult a KÉK szervezésében. Az első évadban 6 kerekasztal-beszélgetésen többek között esett szó, mit jelent a kánon és hogyan formálódik; milyen próbálkozásokat ismerünk a nemzeti identitás megteremtésére; milyen építészetpolitikai víziók vannak idehaza és nemzetközi közegben; lehetséges-e az identitást kódokba, szabályozásokba foglalni.

A beszélgetésekhez kapcsolódott egy több mint 200 hazai építésznek és szakembernek kiküldött felhívás, amelyben arra kértük fel őket, hogy példákon keresztül mutassák be, mit tartanak a magyar építészet közös örökségének, identitásunk megkerülhetetlen alapjának. A felhívásra több mint 40 plakát érkezett be, amiket több részletben állítottunk ki a KÉK-ben. 

A programsorozat ötlete Szemerey Samutól, a KÉK szakmai igazgatójától származik, akivel Kaposi Barna, a KÉK projektvezetője készített interjút a programról 2024 őszén. Ez a cikk az elkészült interjú második része.

KB: A KÉK-es programnak most az az elsődleges célja, hogy valamilyen szinten feltegye azt a kérdést, hogy mi hogyan határozzuk meg.

SZS: Kérdezni szeretnénk, igen, de nem feltétlenül azt, hogy mi hogy határozzuk meg magunkat. Talán itt szét lehet választani a beszélgetéseket és a posztereket egy kicsit. A beszélgetések megpróbáltak olyan kérdéseket felvetni, amik egyáltalán e körül a témakör körül fontosnak tűnnek, és amikről érdemes lenne hosszabb távon is beszélni, vagy kutatásokat csinálni, vagy publikálni. A plakátok pedig egyfajta szubjektív, de közösségi válogatásról szóltak, hogy mit gondolnak a magyar építészek, mit gondol a szakma a saját hátteréről. Ami inkább közel áll egy állításhoz vagy vízióhoz, mert nyilván személyes mindegyik, de közösségként mégis egy sokkal széleskörűbb merítést mutat meg.

KB: Mit gondolsz, mik azok a mintázatok, azok a kulcskérdések, fogalmak, koncepcionális dilemmák, amik mentén érdemes elindulni, amikor a nemzeti identitásról vagy az építészeti identitásról kezdünk beszélni?
SZS: A történeti, építészettörténeti vagy építészetelméleti kutatások azok nem megspórolhatók ebben, és nyilván nem vagyok ennek a szakavatottja, tehát nem akarok itt ilyen állításokat tenni, de meglepett, amikor csináltuk a felkészülést, hogy mennyire hiányos ennek a történeti anyaga. Azt gondolná az ember, hogy ezt azért megírták sokan, és kiderül, hogy egyáltalán nem. Miközben az látszik, hogy a magyar építészetben újra és újra előkerül szinte ilyen szenvedélyes vagy mániákus módon ez a kérdéskör, és ehhez képest az a fajta kutatás, ami ennek a szellemi hátterét tudja adni, az nagyon-nagyon hiányos.

KB: Volt egyébként szerinted ahhoz elég szabad szellemi légkör, hogy ezek az írások megszülessenek?

SZS: Legalábbis az elmúlt harminc évben mindenképpen. Én azt gondolom, hogy akkor már nem állt senkinek az útjában semmi, hogy ez megtörténjen. Vagy az volt, hogy mégsem volt ez annyira fontos, mint amennyire sokan ezt mondták. Vagy fontos volt, de nem ez a mélység, vagy nem ezek az eszközök, vagy nem tudom – nem derül ki, hogy mi az, ahol ezt a munkát valaki elvégezte volna. De visszatérve az előbbi kérdésre, én próbáltam az egyik beszélgetésre átgondolni, hogy mik azok a fogalmak, amiket én személyesen fontosnak, kiindulópontnak tartok. Ezt felvetettem a beszélgetőknek is, akik erre nem igazán reagáltak érdemben, tehát nem derült ki, hogy nekik mik azok a fogalmaik, amik az időn átívelően érdekesek. A magyar építészetben egy visszatérő kérdés, ami mindig jelen van, az a hitelesség dilemmája. Hogy mitől lesz egy épület őszinte? Vagy ugye a “házszerű ház” – vannak ilyen híres fogalmak, amik vagy személyes publikációkhoz köthetők, vagy megint csak olyanok, amit viszünk magunkkal korszakról korszakra. A dilemma, hogy egy épületnek hitelesnek kell lennie, és hogy az-e vagy sem, és hogy mi a hitelesség fokmérője, ez nekem úgy tűnik, hogy egy újra és újra előkerülő kérdés a magyar építészetben, és nem érzem azt, hogy ez egy kellőképpen kidolgozott valami lenne. Ezekről általában kinyilatkoztatás jelleggel szoktak ítélkezni így vagy úgy különböző alkotók vagy kritikusok, de ennek is tök érdekes lenne feldolgozni egyfajta hátországát. Egyrészt, hogy miért ennyire fontos ez, másrészt meg azt, hogy mik ezzel kapcsolatban az álláspontok vagy a tézisek. Egy hasonló kérdéskör volt nekem a mezőgazdaság vagy a gazdálkodás, ami megjelenik motívumkincsekben, egészen változatos korszakokban, tehát amikor Otto Wagner megcsinálja a Postatakarékpénztárat Bécsben, és Lechner megcsinálja Budapesten ugyanazt. A budapesti az gyakorlatilag mezőgazdasági motívumokkal van tele, állatokkal, növényekkel, a bécsi pedig a megszületőben lévő ipar szimbóluma a szegecsekkel rögzített homlokzati elemekkel. De hát tovább is lehet menni akár, lehet Kós Károlyékat emlegetni, de mondjuk az ötvenes évek szocialista realizmusában is megjelenik a mezőgazdaság mint egyfajta romlatlan kulturális táptalaj, amiből lehet egy autentikus motívumkincset előszedni. Szerintem ez egy olyan dolog, ami hol konkrétan, hol meg metaforikusan, de szinte mindig jelen van. 

KB: Ha jól emlékszem, az urbanizáció helyetti ruralizációt is említetted.

SZS: Igen, hogy a városiasodással szemben van egy nagyon erős ellentartás és kritika ráadásul abszurd módon többnyire olyan építészek részéről, akik mind nagyvárosiak, és abszolút Budapest közepéről, vagy egy város közepéről kritizálják a nagyvárost, és ennek a hitelessége számomra ezért minimum kérdőjeles. De az látszik, hogy visszatérő kérdés, hogy a nagyváros, a városiasodás mennyire tekinthető egy belső folyamatnak a magyar kultúrában. Szerintem néhány ilyen kérdést biztosan lehet találni, és nyilván az az izgalmas, amikor ezzel el lehet kezdeni dolgozni, hogy mit gondolunk ezekről 2024-ben, érdemes-e velük foglalkozni, mik azok a vitapontok, esetleg állítások, építészeti víziók, amik ezekre reagálni tudnak valamilyen formában. 

KB: Ha ott vannak ezek a minták, mit gondolsz, miért nehéz ezt észrevenni, vagy miért nehéz evvel elkezdeni foglalkozni? Ahogy említetted, a kerekasztal-beszélgetéseken nem nagyon tudtak hasonlókat felsorolni. Mi gátol minket ebben szerinted?

SZS: Most ez egy általánosítás, de azt gondolom, hogy az elmúlt bő fél évszázad magyar építészetében van egy kifejezetten erős antiintellektuális tartás, tehát egy ellentartás mindenfajta olyan reflexióval szemben, ami nem formai, hanem egy kicsit tágabb kulturális infrastruktúrát próbál építeni a tervezés vagy az épületek mögé. Nyilván van rá ellenpélda is, de azt gondolom, hogy van egy ilyen vonal. Van is olyan elmélet, olyan narratíva, ami ezt visszavezeti többek között az ‘51-es építész vitára vagy más olyan fordulópontokra a a XX. század magyar építészetében, ahol az tűnt a vita tanulságának, hogy nem éri meg ezzel foglalkozni, mert csapdahelyzetet teremt, vagy éppenséggel egy hazugságba visz minket. Most én nem tudom, hogy ez mennyire igaz vagy nem igaz, mindenesetre azt érzem, hogy van egy ilyen vonulat, ami a kinyilatkoztatásokat kedveli inkább, mint a vitákat és az értelmezést, és az építészet oktatása is szerintem a mai napig elég erőteljesen erre támaszkodik, ami nyilván másfelé viszi azt, aki az építészettel mint alkotással foglalkozik.

KB: Az egyik beszélgetésünk során említetted, hogy a KÉK felhívásával kapcsolatban többen visszajeleztek, hogy hasonló feladatot még nem kaptak. Ez is egyfajta jel, vagy rámutat egy hiányosságra?

SZS: Az az érdekes, hogy közben pedig rettenetesen sokat foglalkozunk azzal közvetve, hogy mi is tekinthető az örökség egy fontos részének. Egy olyan elefántnak tűnt ez, amikor ezzel elkezdtünk foglalkozni, ami körül mindenki mozog egy szobában, de nem nevezi meg senki. Teljesen megdöbbentő élmény volt az, hogy talán a ‘80-as években a Magyar Építőművészetben volt egy darab ilyen gyűjtés, amikor kérdéseket tettek fel építészeknek. Azt hiszem, akkor egy projektet lehetett választani, hogy kinek mi a legfontosabb referencia. És mi tényleg azt gondoltuk, hogy itt most meg fogjuk ismételni azt, ami pár évvel ezelőtt, meg azelőtt, meg azelőtt lezajlott, és kiderült, hogy lényegében ilyenfajta gyűjtés még egyszer sem történt, ami persze nem jelenti azt, hogy személyesen ne lettek volna nagyon fontos gyűjtések, amik adott esetben a magyar építészek sokasága számára is kiemelten fontosak. Említsük meg Janákynak a spontán építészet gyűjtését, amiből lett a híres könyve, vagy az utóbbi évekből a Magyar Malter gyűjtést, de lehet még másokat is emlegetni. Ezek sokakat megmozgattak sokak számára fontos hivatkozási pontok, inspirációs források voltak, de ezek nem álltak össze egy olyan, időben is folytatódó építkezéssé, amiből valamifajta egyértelmű dolog kikerekedett volna.

KB: Az utolsó témakör, amiről szeretnék veled beszélni, az az aktuális helyzet. 2022-ben megalakult az Építési Minisztérium, 2023-ban kijött a magyar építészeti törvény, aminek van egy preambuluma, amiben megneveztek három építészt, Lechner Ödönt, Kós Károlyt és Makovecz Imrét, akiknek a munkássága előtt tisztelegni kívánnak. A plakátgyűjtés során mi készítettünk egy adatbázist, amiben több mint 300 épület adataival dolgoztunk, és többek között az építészek említésének gyakorisága szerint is rendszereztük őket. Ez alapján nálunk Makovecz Imre, Lajta Béla, Virág Csaba, Kós Károly, Reimholz Péter, satöbbi, sok építész lett megnevezve mint “elsők”. Szerinted ki lehet emelni három építészt, akit érdemes az építészek elé tenni, hogy ők az etalon?

SZS: Van erre egy könnyű válasz, meg egy kevésbé könnyű. A könnyű válasz nem biztos, hogy érdemes megfogalmazni, mert az túlságosan kiszámítható. Inkább az lehet egy kérdés, hogy ha kiemelünk egy, háromszáz, tökmindegy, mennyi építészt példaként, akkor valójában mit emelünk ki. Mert nagyon nehéz azt mondani, hogy most az életműnek egy darabját, vagy csak egy értelmezési síkját emeljük ki…

KB: …vagy az építész szellemiségét…

SZS: Így van. Lehet beszélni az ő épületeikről, az épületeik motívumkincséről, vagy az épületek esztétikájáról, ami egy nagyon szűk értelmezési tartományt jelent. Lehet beszélni az épületeiknek a szerkezetiségéről, a műszaki problémáiról, ami megint egy nagyon szűk értelmezés. Vagy lehet beszélni arról, hogy ők hogyan, milyen pozíciót foglaltak el a szakmában az életük során. És akkor adott esetben homlokegyenest ellenkező állításokat lehet tenni, mint mondjuk az épületeiknek az utólagos értelmezése kapcsán. Hiszen például a három kiemelt építész mindegyike gyakorlatilag provokatőr, és a mainstreammel vagy az elfogadottal homlokegyenest szembemenő, nagyon radikális építészetet művelt az aktív korszakában. És akkor kérdés (erre nyilván nincs válasz), hogy mit tekintünk referenciának. Azt az attitűdöt tekintjük referenciának, hogy valaki a korszakának a legnagyobb punkja, vagy azt tekintjük referenciának, amit most utólag rájuk olvasunk? És erre nem ad választ ez a preambulum – ami lehet, hogy nem is baj, mert így fenntartja azt a szabadságot, hogy erről mindenki gondolkodhasson. Azt mindenképpen sajátosnak találom, hogy egy jogi szövegben ilyen téma ilyenformán szerepel, nem ismerek hasonló példát sehol, de hát most itt van, és akkor ez is egy felhívás keringőre, ha úgy tetszik.

KB: A jelenlegi Építési Minisztérium mindenképpen erősebb szerepet vállal a magyar építészeti életben, vagy erősebb, fogalmazzunk úgy, építészeti-kulturális állításokat tesz. Szerinted a korszak lezárultával felismerhető lesz egy építészet, amit a jelenlegi kormányzati ízlés fémjelez?

SZS: Ebben nem vagyok biztos. Lehet markáns, látható, adott esetben sok vitát generáló projektekkel azonosítani ezt a korszakot, de ugyanannyi ellenpéldát is lehet hozni. Ha lehet egy átfogó állítást megfogalmazni erről a korszakról, akkor az az, hogy ennek a korszaknak a politikájának fontos az építészet, amíg a rendszerváltás óta gyakorlatilag egy korszaknak, vagy egy kormánynak sem volt fontos. Az egyik feltűnő változás az, hogy az építészet fontos lett, és nyilván ezzel kapcsolatban születnek politikai állítások, amik egyébként egyáltalán nem mindig kerülnek át a valóságba. Ennek azért a nagy része kommunikáció meg szándék – hogy aztán mi az, ami ebből megmarad tartósan, az egy teljesen más világ. Nyilván az is érezhető, hogy van egy törekvés arra, hogy ha nem is a nemzetfogalom, de egy kézzelfogható identitás, vagy utalás erre az identitásra megjelenjen az építészetben, aminek szerintem nincs stílusirányzata, vagy nincs ideológiai programja egyelőre. Inkább kísérletezést látok, a kísérletezés meg szerintem mindig jó. Ezzel önmagában szerintem nincsen semmilyen probléma. Az a kérdés, hogy mennyire tudja ez nyitottan hagyni, vagy adott esetben megerősíteni azt a szellemi teret, amiben az új épületek születnek. És itt nem utolsósorban a megrendelők világáról érdemes beszélni, merthogy ők azok, akik építtetnek és akik fizetnek érte, és akik nyilván nagyon sokszor döntéseket hoznak, amik az épületeket befolyásolják. Ha ezt a kultúrát előre lehet mozdítani, akkor az egy hosszú távú pozitív hatás tud lenni.

KB: Szerinted hogy lehet egy állami megrendelő „nemzeti”? Hogyan tud egy állam jó épületeket megrendelni, amik mondjuk egyfajta nemzeti magatartást is mutatnak?

SZS: Egyrészt nem tudom, hogy tud-e nem az lenni, másrészt meg azt mindenképpen gondolom, hogy a középületeknek (ideális esetben az állam ilyesmiket épít) mindig és mindenkor példaértékűnek kell lennie. Volt egy nagyon jó mondat, amit olvastam pár éve, hogy egy jó középület, az a közösségünk elképzelhető legjobb változatát mutatja meg – hogy ilyenek is lehetnénk. Azt lehetne egy jó állami vagy nemzeti építészetnek tekinteni, ami olyan értékeket mutat fel, amik annyira inspirálók, hogy aztán mások számára is követhetővé válnak. Én most ennek kapcsán elsősorban gondolok például anyaghasználatra, de inkább műszaki, klímareziliencia, fenntarthatósági szempontból. Hogy olyan épületeket tudunk építeni, amik megmutatják, hogy így is lehet építeni: tartósabban, energiatakarékosabban, úgy, hogy minőségibb tereink vannak, hogy egy megemelt életminőséget tudunk felmutatni mindenki számára elérhető módon. Én azt gondolom, hogy ez mindenképpen egy előremutató dolog.

KB: Látsz olyan kortárs épületeket, amik annyira kiemelkedők, hogy már most látszik, hogy referenciák lehetnek?

SZS: Látok olyanokat, amik azzá fognak válni. Nem biztos, hogy azok az én értékítéletemmel találkoznak. Nyilván nagyon más műfajról beszélünk akkor, ha mondjuk reprezentatív középületekről beszélünk, mint az előbb, vagy mondjuk lakóházakról. Mert egyébként azoknak a terén is azt gondolom, hogy most már vannak olyanok, amiket referenciaként lehet felmutatni, mert tényleg példaértékűek. Hogy ezek mennyire lesznek részei a magyar nemzet építészetéről folytatott gondolkodásnak, azt nem tudom.

KB: Te mit mondanál a mai építészeknek? Hogyan tervezzenek olyan épületeket, amik egyszer benne lehetnek a kánonban, illetve hogyan tudnak szerinted a mai építészek nemzeti építészetet csinálni?

SZS: Szerintem nem arra kell törekedni, hogy bekerüljön az ember a kánonba, mert az egy olyan erőlködés, aminek nincs iránya, vagy legfeljebb valamifajta opportunizmushoz vezet. Szerintem – és ez egy ilyen nagyon nyilvánvaló válasz lesz, de – gondolkodni kell. Azt gondolom, hogy ha meg lehet alapozni egy személyes alkotótevékenységnek egy olyan szellemi hátországot, ami széles merítést ad, és ami túlmutat az építészeten, tehát az építészetnél tágabb kérdésköröket is le tud fedni, és ami kellően rétegzett ahhoz, hogy egy strukturált gondolkodást segítsen, az az, ami elvezethet ahhoz, hogy olyan minőségű házak szülessenek, amik aztán tartósak tudnak maradni, és nem csak funkcionálisan megoldást nyújtanak arra a problémára, hogy az eső ne essen a fejünkre. Én mindenképpen ennek az intellektuális háttérnek a megteremtését tartanám fontosnak. És nemcsak egyéni szinten, hanem közösségi szinten – tehát a másik dolog, ami ezzel nagyon szorosan összefügg, hogy beszéljenek erről másokkal, más építészekkel, más nem-építészekkel, és hogy alakuljon ki erről egy diskurzus, mert amíg nincs diskurzus, addig egyéni eseti csúcsteljesítmények vannak, és az nem fog összeállni folyamatossá.

KB: A KÉK-es program kapcsán te milyen eredménnyel lennél elégedett? Mit szeretnénk ezzel mutatni, kell-e egy folyamatot elindítani, amiben a KÉK katalizátorszerepet vesz fel? Milyen eseményekre, programokra van még szükség, hogy egy jó diskurzus, egy jó építészeti gondolkodás kialakuljon? 

SZS: Amikor elkezdtük ezt a programot, akkor azt mondtuk, hogy ez egy hosszabb sorozatnak az eleje, és ezt én most is szívesen gondolom így. Rövid távon szeretnénk a poszterek számát megtöbbszörözni, mert minél több ilyen van, annál izgalmasabb az a merítés, ami előkerül, és amivel aztán mindenféle elemzést és egyéb munkát erre építve el lehet kezdeni.

KB: Ez szerinted egy jó kordokumentum lehet?

SZS: Én annak látom abszolút, igen. És minél szélesebb merítésű, annál inkább annak látom, és annál több lehetőséget látok abban, hogy ezt hogyan lehet továbbvinni, és erre építve újabb dolgokat csinálni. Úgyhogy ezt én mindenképpen szeretném, hogy menjen tovább, és akkor leszek elégedett, hogy ha sok vitát látok e körül, és sokan úgy háborodnak fel, mint ahogy a sorozat címén sokan felháborodtak, és aztán ez valahova elvezet. Én azt gondolom, hogy a KÉK sokáig elég jó szerepet töltött be katalizátorként, és ezt a szerepet nagyon örülök, ha tudja folytatni ezen a téren az építészetről való gondolkodásban.