Az Építészet és Nemzet című kritikai programsorozat 2023-ban indult a KÉK szervezésében. Az első évadban 6 kerekasztal-beszélgetésen többek között esett szó, mit jelent a kánon és hogyan formálódik; milyen próbálkozásokat ismerünk a nemzeti identitás megteremtésére; milyen építészetpolitikai víziók vannak idehaza és nemzetközi közegben; lehetséges-e az identitást kódokba, szabályozásokba foglalni.

A beszélgetésekhez kapcsolódott egy több mint 200 hazai építésznek és szakembernek kiküldött felhívás, amelyben arra kértük fel őket, hogy példákon keresztül mutassák be, mit tartanak a magyar építészet közös örökségének, identitásunk megkerülhetetlen alapjának. A felhívásra több mint 40 plakát érkezett be, amiket több részletben állítottunk ki a KÉK-ben. 

A programsorozat ötlete Szemerey Samutól, a KÉK szakmai igazgatójától származik, akivel Kaposi Barna, a KÉK projektvezetője készített interjút a programról 2024 őszén.  

KB: Mielőtt belemennénk a program részleteibe, azt szeretném kérdezni tőled, hogy neked mi a személyes kapcsolódásod a témához? Mikor vagy miért kezdett el mozgatni építészet és nemzet kapcsolatának kérdése?

SZS: Gondolkodtam ezen, és igazából nehezebb rá válaszolni, mint gondoltam, de az biztos, hogy mindig is érdekelt az, hogy ha a hazai, magyarországi építészet szeretne – kicsit hülyén szólva – nemzetközi élvonalba kerülni vagy a nemzetközi diskurzusokba bekapcsolódni, akkor mi az az alap, amire építkezni lehet. Mert azt gondolom, hogy igazán elmélyült építészetet nem lehet úgy csinálni, hogy az embernek ne lenne valamilyen nagyon stabil és átgondolt alapja. Ezek közül az egyik lehetőség az, hogy az ember valamilyen örökséget keres. De az a kérdéskör, hogy mi lehet a magyar építészek számára egy olyan örökség, ami alapot ad a gondolkodásra és arra, hogy egy tágabb szellemi horizontot megnyissanak, az mindig is nagyon foglalkoztatott.

KB: Mi a program “őstörténete”, mi inspirálta, és legfőképpen mi az aktualitása? Miért gondoltátok azt a KÉK-ben, hogy ennek a programnak létre kell jönnie?

SZS: Többféle aktualitása is volt, de talán az lehet a legfontosabb, hogy egyfajta építészeti nyelv, megjelenés, vagy attitűd az építészetben és egy közösség identitása szorosan összefügghet egymással. Ez korszakonként változott, hogy mennyire tűnt fontosnak akár a nemzetközi építészeti diskurzusban, és úgy tűnt nekünk, hogy az elmúlt években ez megint egy olyan kérdés, ami egyre több helyen kerül elő. Először igazából nem is feltétlenül a hazai építészetben lehetett ezzel találkozni ilyen formában, de mindenképpen volt egy olyan érzés bennünk, hogy ez egy nagyon aktuális kérdés nemcsak Magyarországon, hanem egy csomó helyen az európai építészetben és máshol is.

KB: Európai példákat tudsz említeni?

SZS: Persze. Ezek kicsit eltolódnak korszakban, tehát nem lehet egyértelműen rámutatni, hogy most ez aktuális, de talán az egyik ilyen feltűnő kiindulópont Németország esete. A második világháborús bombázások következtében elvesztett épületek újjáépítése körül alakultak olyan viták még a 2000-es évek közepén, amik akkor egészen máshogy voltak keretezve, de az érvelés az volt Berlinben és Drezdában is, meg máshol is, hogy azért szükséges visszaépíteni adott esetben teljes egészében elbontott épületeket, merthogy ez a német kulturális identitásnak, vagy egyfajta közösségi identitásnak az alapja. Akkor erről nagyon intenzív viták folytak, például a Palast der Republik kapcsán Berlinben. Kevésbé intenzíven, de azért a drezdai templom újjáépítés kapcsán is felmerültek. De lehet ennek egy egész másik keretét is fölemlegetni mondjuk Hollandiából. Volt egy időszak, amikor a holland kreatívipari stratégiának volt egy olyan felvetése, hogy Hollandia váljon Európa innovációs központjává. Ehhez kapcsolódóan egy csomó fejlesztés történt, városok épültek, egyebek. Ezzel párhuzamosan megjelent egy olyan publikációsorozat, ami megpróbálta megkonstruálni az akkor Superdutch-nak nevezett holland építészeti identitást. A sajátosságok kiemelésével ez egy nagyon erős és nagyon pozitív állítás volt akkor. Nem gondolom, hogy erős politikai töltete lett volna, de mindenképpen megpróbálta lehatárolni azt, hogy mit nevezünk holland építészetnek, ami akkor egy nemzetközileg hirtelen nagyon látható, sikeres és karakteres valami volt. Az elmúlt bő 15 évben, mióta az európai politikában és kultúrában új áramlatok is megerősödtek, azóta ez a kérdés, ez a fogalom újra relevánsnak tűnik, újra vannak körülötte viták, és újra megjelent az az igény is, hogy ennek legyen valamifajta reprezentációja az építészetben.

KB: Jól értem, hogy a Superdutch mozgalom talán inkább egy ilyen globalista építészetet mutat, míg a berlini példa a nemzeti identitásnak volt a kifejeződése?

SZS: Szerintem nem lehet ennyire sarkosan elkülöníteni a kettőt, és nem is tudok eleget ahhoz, hogy nagyon átfogó állításokat tudjak tenni, de azt azért lehet mondani, hogy a holland perspektíva az innovációval, kreatíviparral és a holland kultúra pozíciójával kapcsolatban alapvetően globális megközelítésből indult ki. Aszerint Hollandia globális hálózatok, tudásáramlás, gazdaság és kereskedelem csomópontjaként pozicionálta magát. Ez egy ilyen értelemben nyitott és pozitív definíció volt, és nem arról szólt, hogy lehatároljuk magunkat a világ többi részétől. De hasonlóan óvatosan fogalmaznék a német projektek kapcsán is.

KB: Tehát nem lehet azt mondani, hogy a nemzeti építészet feltétlenül csak a jobb- vagy baloldalhoz köthető, mert vannak ilyen, meg olyan példák is.

SZS: Szerintem egyáltalán nem. Az egy nagyon szűk értelmezés, ami  manapság a viták előterében van és ami alapvetően egy jobboldali, konzervatív, vagy inkább jobboldali populista mozgalomhoz köti a nemzeti reprezentáció igényét. Ennél jóval érdekesebb kérdések vannak, és szerintem ez a KÉK-es projekt szempontjából meghatározó volt, hogy mi nem ennek a mentén tartottuk fontosnak azt, hogy egy kritikai gondolkodást megnyissunk, hanem annak a mentén, hogy ez egy releváns és fontos kérdéskör, amiről méltatlanul keveset és nagyon szűk nézőpontból lehet olvasni vagy hallani különösen Magyarországon.

KB: A programsorozat beszélgetései közül többet te moderáltál. Milyen nehézségek jöttek elő a beszélgetések közben? Miért különösen nehéz körbejárni ezt a témát?

SZS: Mindenekelőtt azt gondolom, hogy a fogalomválasztások egyfajta csapdahelyzetet teremtettek sokak számára, mivel szándékosan választottunk olyan kifejezéseket (pl. örökség, kánon, identitás – a szerk.), amik nem mentesek a mindenféle felhangoktól. A “nemzet” kapcsán nagyon markáns félreértésekkel kellett megküzdeni a panelisták oldaláról, hogy hogyan is értelmezzük ezt, mi ennek a lehatárolása, mennyire tág vagy szűk a kerete, van-e politikai tartalma, összekapcsolódik-e kortárs politikai mozgalmakkal, stb. Ugyanilyen volt a kánon fogalma: a vita egy jó része egy olyan irányba ment, amit fel se tételeztünk, hogy felmerül bárkiben, hogy egyfajta kánon létezik. És hogy az az igény, hogy egy kánont megteremtsünk, az egy uralkodó kánon megteremtéséről szól, és nem egyfajta koherens gondolkodásmódnak a létrehozásáról, amiből több is lehet párhuzamosan.  A másik nagyon fontos az talán az, hogy nagyon sok elvégzetlen munka van ezen a téren. Tehát nem arról van szó, hogy kvázi felkészülten érkezünk-e ezekbe a gondolatokba, hanem az látszik, hogy akármennyire is van sokszor akár mániákus viszony ezekkel a kérdésekkel, mégsincs egy olyan háttértevékenység, munka, gondolkodás, ami megdolgozza ezeket a fogalmakat, és ami könnyűvé tenné azt, hogy beszélgethessünk róluk úgy, hogy érveink vannak, meg elképzeléseink vannak körülöttük.

KB: A KÉK-ben tartott beszélgetéseken felmerült az idő és a tér problematikája is. Beszéljünk először az időről. Mit gondolsz, mi az az időspektrum, amiben értelmezhető képet kaphatunk a nemzeti építészetről? 

SZS: Az egész modern nemzetfogalom egész Európában és közte Magyarországon is a XIX. század elején született meg, amikor ebben a keretrendszerben el lehetett kezdeni gondolkodni, és abban a bő 200 évben, ami azóta eltelt, abban is nagyon sokat változott, hogy mit értünk ez alatt. De mégiscsak ekkor jelenik meg az a felvetés, hogy van egy nemzet, annak van valami sajátszerűsége, és ez megjelenik annak a nemzetnek a kultúrájában, adott esetben az építészetében. Tehát ez egyfajta lehatárolás. Ez nem jelenti azt, hogy az, ami ennek az inspirációs alapját jelenti, ne nyúlhatna vissza sokkal messzibbre. De az a fajta reflektált gondolkodás, hogy a mindenkori kortárs építészetben vagy képzőművészetben megjelenik az az igény, hogy olyat csináljunk, ami magyar, az körülbelül innentől fedezhető fel markánsan. A konkrét évszámok, amik ennek kapcsán előkerültek, azok többnyire valamilyen történeti kataklizmához vagy korszakfordulóhoz kötődnek, ami valamennyire lehet természetes is, hogy ezek azok a pontok, amikor előkerül az a szembenézési igény, hogy mégiscsak kik vagyunk, és honnan jövünk, és mit szeretnénk csinálni magunkkal meg egymással. De az is biztos, hogy periodikusan tért vissza ez a kérdés, pontosabban azok az időszakok, amikor ez a kérdés nagyon fontosnak tűnt. És vagy általánosan, vagy valakik számára tűnt fontosnak. Ezt már a XIX. század második felében is fel lehetett fedezni. Nyilván ezt össze lehet kötni a Monarchián belüli pozícióval, de ennek megvolt már akkor is a kritikája. Otto Wagnertől hangzott el egy nagyon érdekes idézet az egyik beszélgetésben, aki egy Budapesten tartott előadásában beszélt arról, hogy ő nem tudja értelmezni azt, hogy mit jelent az, hogy magyar építészet, mivel a Monarchiában van építészet, aminek vannak különféle hangsúlyai, és egyszerűen nem tudja lehatárolni, hogy ez hogy válik el. Ami nyilván egy tök érdekes álláspont, főleg innen visszanézve egy ennyire fontos építésztől ezt hallani, hogy ő erről azért gondolkodott. Tehát ez időről időre előkerül. Amit megpróbáltunk a beszélgetésekben is elővenni ennek a kapcsán, hogy mik azok a témák vagy kérdések, amik ismétlődnek, és hogy lehet-e azt mondani, hogy vannak olyan témák, amik márpedig a magyar építészetet időben is foglalkoztatják, tehát amik érdekesnek tűntek 200 éve, vagy 150 éve, és ma is érdekesnek tűnnek. Ha egy ilyen állandóságot meg lehet fogni, ez egy nagyon inspiráló keretet tud adni.

KB: Az idő után akkor térjünk rá a tér dilemmájára. Érdekes volt, hogy több plakáton is feltűntek az USA-ban, Kínában vagy Afrikában, Brazíliában elkészült, magyar tervezők által tervezett épületek. Van-e szerinted ennek a témakörnek egy területi lehatárolása?

SZS: Nem feltétlenül. Nyilván kézenfekvő az az értelmezés, ami megpróbálja a magyar kultúrának a földrajzi határaival azonosítani, de őszintén szólva én nem gondolom, hogy ez nagyon releváns, különösen egy annyira kicsi és nyitott kultúra esetében, mint a miénk. Jó ideje nagyobb rendszereknek vagyunk a részei, legyen szó a Monarchiáról vagy most az Európai Unióról, amin belül a kulturális áramlások is sokkal nyitottabbak. Nem tudom, hogy lehet-e jól megragadni egy földrajzi határt. Ha valaki egy adott régióból vagy egy városból jön, aminek van egy sajátos kultúrája, az egy erőteljesebb kötődés vagy inspiráció lehet, mint mondjuk az ország egésze. Én legalábbis így látom. És rendkívül izgalmasnak találtam azokat a posztereket, válogatásokat, amik ilyen váratlan példákat mutattak.

KB: Szerinted geopolitikailag, természetföldrajzilag van arra lehetőségünk, hogy a körülöttünk lévő nemzetektől építészetileg különbözzünk? A magyarországi építészet az valóban csak a mi építészetünk? A „kívülről” jött mintákkal való keveredés felvet hitelességi problémákat, vagy ezeken a formákon belül kell megtalálnunk, mi az, ami egyedi, ami a miénk lehet? 

SZS: Hadd lépjek egyet hátra, és fogalmazzak meg egy állítást, hogy én nem gondolom, hogy egy nemzet építészetének el kéne különülnie. Nem attól válik egy építészet egy nemzet építészetévé és sajátszerűvé, hogy másoktól különbözik.

KB: De egy nemzetnek nem az a célja, hogy valamilyen szinten kulturálisan lehatárolja magát?

SZS: Ez egy jó kérdés, nem? Ha megnézzük azokat a korszakokat, amikor a nemzet és az építészet kapcsolata fontosnak bizonyult nemcsak Magyarországon, hanem máshol is – tehát például a XIX. század első felében, a modern kori nemzetfogalom megszületése körül, akkor azok az esztétikai vagy építészeti keretek, amik ezeket megragadták, rendkívül hasonlóak voltak a legtöbb európai országban. Tehát a klasszicizmus, a neoklasszicizmus, ezek a neo stílusok, amik az eklektikában csúcsosodtak ki, ezek – persze általánosítok, amikor ezt mondom, de – rendkívül hasonló módon voltak jelen, és ezen a rendszeren belül voltak olyan hangsúlyok, amikkel azt tudták mondani, hogy mi most éppen ezzel vagy éppenséggel azzal foglalkozunk. És ez szerintem a későbbi korszakokban is visszaköszön, amikor talán már nem annyira szokás stílusról beszélni, de korszellemről mégiscsak lehet beszélni. Én tényleg nem gondolom, hogy a különbözőség az, ami megadja az erejét annak, hogy valamit mondjuk egy magyar nemzet építészetének tekintünk. Persze vannak olyan sajátosságok, amikre azt lehet mondani, hogy itt erőteljesebbek, mint máshol. Hogyha az ember keresztülutazik a Kárpát-medencén, akkor azt is tudja, hol érnek véget a faházak, és hol kezdődnek a rácsos téglapajták. Amikor az ember utazik mondjuk dél felé vagy észak felé, vagy bármelyik irányban, akkor lehet látni ezeket az átmeneteket a vernakuláris építészetben, amikre mégiscsak azt lehet mondani, hogy elsősorban egy horvát vagy szlovén kultúrához kapcsolódik inkább, vagy bármi máshoz. De hát már ugye Henszlmann Imre is arról beszélt, hogy az éghajlat és a karakter összefüggése az, ami legalább annyira összeköt, mint amennyire elválaszt. De visszatérve a geopolitikai kérdésre, én szerintem nem nagyon tudtam jobbat találni annál, mint amit egyébként a Henszlmann mondott – nem gondolom, hogy ez ne lenne ma is érvényes. Talán a holland példa azért izgalmas ehhez kapcsolva, mert a Superdutch annak idején egy rendkívül nyitott, nagyon progresszív, nagyon sajátos gondolkodást tükrözött esztétikailag is, és aztán ennek nyilván megvolt a kritikája is. Lehet lehatárolódni, de valószínűleg érdemes pozitív állítások mentén tenni ezt, és nem úgy, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint ők.

KB: Szerinted mi a fontosabb, hogy mi határozzuk meg önmagunkat, a saját építészetünket, hogy mi mit tartunk nemzeti építészetnek, vagy az, hogy minket hogyan látnak a világban? 

SZS: Szerintem a kettő nem elválasztható egymástól. Aki azt gondolja, hogy leválasztható a magyar kulturális identitás egy tágabb diskurzusról, azt gondolom, hogy az óriási tévedésben van. Sosem volt leválasztható és sosem az, tehát az a típusú autarkia, amit a szélsőséges mozgalmak szoktak igényként vagy vízióként megfogalmazni, az soha sehol nem működőképes. Inkább az a gyümölcsöző, hogy ha ezt a két dolgot jól lehet egymással viszonyba hozni, és közben nem alárendelni magunkat egy belülről fakadó igénynek, mert az nagyon könnyen egy nagyon szűk látókörű programmá tud válni. Itt érdemes megkülönböztetni a programot – már amennyiben olyan programról beszélünk, ami vízió vagy manifesztó jellegű – meg az elemzést, ami pedig megért vagy feltár bizonyos dolgokat, és az alapján tesz javaslatokat. Szerintem ez a kettő csak egymással aktív diskurzusban tud jól működni, és mind a kettőre szükség van. Tehát az sem működik, ha pusztán arra hagyatkozunk, amit egy tágabb közegnek az értelmezései adnak, amik nyilván szükségszerűen egy távolságból csak részeket látnak, meg az se jó, ha csak belülről építkezünk és figyelmen kívül hagyjuk a külső megfigyeléseket, hiszen akkor abba a csapdába esünk, hogy azt gondoljuk, hogy figyelmen kívül hagyjuk, de valójában ugyanúgy hat ránk – csak éppenséggel nem vesszük észre, és ezért nem is dolgozunk vele.